Családfa

A Lehner név Németországban és Ausztriában elég gyakori. Viselői közül világhírre talán senki nem jutott, de egyesekkel találkozni lehet a szellem világában, az irodalmi vagy tudományos életben.

Így H.J. Moser Musiklexikon-jában /1935/ - bár önálló címszóként e név nem fordul elő - a 833. oldalon szerepel W. Lehner "Süssmayr als Opernkomponist" című tanulmánya /Studien zu DTÖ - Denkmäler der Tonkunst in Österreich -, Heft 18/.

A "Streiflichter moderner deutscher Dichtung" című könyvecskében, amely évszám nélkül, valószínűleg az 1900-as években jelent meg /Leipzig, Verlag von Robert Baum/ Professor P. Tassilo Lehner írta a "P. Simon Rettenbachers Lebens- und Weltanschauung" c. fejezetet a 17. századbeli bencés tanárról és irodalmárról. Különleges keresztnevéből és az előtte álló P. betűből gondolom, hogy ő maga is bencés lehetett.

Max Geissler "Führer durch die deutsche Literatur der zwanzigsten Jahrhunderts" című irodalmi lexikonjában /Alexander Duncker Verlag, Weimar, 1913/ saját címszóval, de dicséretben nem éppen részesülve szerepel Rud. Julius Lehner, a klosterneuburgi városi színház dramaturgja. Felsorolt művei a következők: Gedichte /1900/; Nächte /versek, 1902/; Im Garten der Venus /regény, 1910/; Der erstickte Ruf /regény, 1910/.

Az 1920-as és 30-as években a nemzetközi koncertéletben közismert volt a Léner vonósnégyes.

A jezsuiták Rómában megjelenő folyóiratának, a La Civilta Cattolica-nak 1947 február 1-i számában az egyik cikk szerzője S. Lener S.I. A cikk címe: "L' enigma penale". A szerző itt hivatkozik a folyóirat 1947 évi I. számában megjelent ilyen című másik tanulmányára: "La Chiesa Cattolica come ordinamento giuridico /Chiesa di diritto e Chiesa di carita/".

Az Österreichische Monatshefte folyóirat 1948 februári számában a 218. oldalon említés történik Bundesrat Lehnerről.

Az 1990-es években a magyar televízió átvett egy osztrák televíziós ciklust Schubert életéről. Ennek a talán nem minden részletében megnyerő, de egészben véve költői erővel és igénnyel komponált műnek az alkotója Friedrich Lehner volt.

Olvashattunk a svájci Thunban 1922-ben született "Wortsportler" Peter Lehnerről, aki a Wehrmännchens Abschied c. könyv szerzője.                      

A név írásmódja többféle lehet. Már az előzőkben egyenértékűnek tekintettem a a Lener nevet a Lehnerrel, magyar vonatkozásban pedig a következő változatokat fogadhatjuk el: Lehner, Léhner, Léner, Lechner /ezt Kempelen Béla egy kalap alá veszi a Lehnerrel/, Lenner.

*

Magyarországon a 17. században találkozunk először a Lehner névvel. Nagy Iván "Magyarország családjai" című közismert munkájában ugyan nem fordulnak elő Lehnerek, a "Nagy Iván család-történeti Értesítő" című folyóirat 1900 január-februári számában /1-2. füzet/ azonban Sárközy Imre /aki Nagybajomban született 1869-ben és Budapesten hunyt el 1927-ben, 1891 és 1902 között pedig valószínűleg a székesfehérvári kultúrmérnöki hivatalban dolgozott/ közli a vele rokonságban álló Lehnerek családfáját. Ezek a Lehnerek győri polgári származású nemesített család tagjai, akik később Somogy megyében voltak földbirtokosok.

Villányi Szaniszló "Győr vár és -Város" című munkájának 156. lapján szerepel Lehner Vince pattantyus, aki 1617-ben házat kapott Győrben a Szent Erzsébet utcában és ott telepedett le feleségével.

Valószínűleg tőlük származott az a három Lehner fivér - János György, János Mihály és János -, akik Mária Teréziától nemességet kaptak 1741 október 28-án Pozsonyban kelt oklevéllel, gr. Pálffy Miklós és gr. Zichy Imre ajánlására /Országos Levéltár, Conc. Exp. 83 ex Januar 1742/. Eredetileg Lehner György és Mihály - jómódú győri polgárok - maguk és elődeik érdemei alapján 1740-ben gr. Pálffy János és gr. Nádasdy Lipót ajánlásával kérték a nemességet. 1741 július 1-én megújították kérelmüket, most már János fivérükkel együtt és 20 fegyveres katona kiállítását ajánlották fel, aminek aztán meglett az eredménye.

Saját színes rajzuk alapján jóváhagyott címerük: kékkel és vörössel jobb haránt osztott pajzsban zöld alapon három ágaskodó egyszarvú. A középső nézővel szemben áll, ezüstszínű, a két szélső befelé fordul és aranyszínű. A sisakdísz ágaskodó egyszarvú jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös sisaktakaróval.

Az armalist Pozsony megyében hirdették ki és Győrmegye levéltárában őrizték. Szerepel még a következő forrásmunkákban: Liber Regius XXXIX/212; Kőszegi; Alapi; Sienmayer.

Lehner János Györgyről és János Mihályról semmi további nem ismeretes.

Lehner János nemes domanoveczi Zmeskál Katalint vette nőül /ennek szülei domanoveczi és lestinei Zmeskál Jób és ostffyasszonyfai Ostffy Zsuzsanna voltak/. Két fiuk született: József és Károly. József nemes Habermayer Zsuzsannát vette nőül, az ő gyermekük volt Lehner Ágoston császári és királyi huszárkapitány, aki 1847-ben halt meg, úgy látszik, utód nélkül. Lehner János másik fia, a Téten született Károly, véssei Véssey Zsuzsannát vette nőül. Öt gyermekük közül három fiú – Sámuel, Antal, József – korán elhunyt. Lujza nevű lányuk László Józsefhez ment nőül, János fiuk pedig, aki 1800 január 31-én született és 1879 augusztus 28-án hunyt el a somogymegyei Csákányban, györgyfalvi Csépán Teréziát – györgyfalvi Csépán István és nemes Hültl Anna leányát vette feleségül. Két fiuk volt: Vilmos és Sándor, továbbá két lányuk: Johanna és Ilona. Sándor 1893 március 1-én, Johanna 1841-ben, Ilona pedig 1843 május 27-én született, - róluk csak ennyit lehet tudni. Lehner Vilmos, aki 1837 augusztus 15-én született a somogymegyei Keleviz pusztán és 1873 február 5-én hunyt el, véssei Véssey Irmát – véssei Véssey Antal és Szeniczey Emilia lányát – vette nőül. Három gyermekük volt: János, Erzsébet és Vilmos. János 1868 július 18-án született és 1894 május 19-én hunyt el. Vilmosnak csak születési dátuma ismeretes: 1873 október 18. Lehner Erzsébet, aki 1869 december 12-én született, nádasdi Sárközy Bélához ment férjhez s az ő gyermekük volt az adatokat közlő Sárközy Imre.

Más győri Lehner családról is van tudomásunk. Száraz György irt egy tévé-filmet Napoleon 1809 évi győri napjairól s ennek keretében a francia császárnak egy Lehner családnál tett látogatásáról. A film bemutatása után számos levelet kapott Lehnerektől, akiket, úgymond, némileg ki kellett ábrándítani, mert ő nem a történeti valóságot jelenítette meg. A történeti valóság viszont szerepel Bay Ferenc „Napoleon Magyarországon” c. könyvében /Budapest, 1941/. Itt a 103. oldalon jegyzetben írja le a szerző, hogy Napoleon győri sétája alkalmával rövid dunai hajókázás után meglátogatta Lehner András győri gabonakereskedőt és emlékül egy kis arany kardot ajándékozott vendéglátója Eduárd nevű kisfiának. Lehner András eredetileg ügyvéd volt Budán, ill. Pesten. Mint a Martinovics-összeesküvés részesét, fogságra ítélték, egyben hali pusztáját és téti birtokát is elvesztette. Műveltségére vall, hogy hét nyelvet ismert. Fiáról, Eduárdról, bővebbet nem tudunk, leányának, Emiliának férjét Hangyásnak hívták. Gyermekük, Hangyás László, bőnyi földbirtokos volt. Az ő leányát Haftl Dezső győri orvos vette nőül. Pozsonyban élt másik Lehner-családról is olvashatunk. Jordánszky Elek a magyarországi Mária-kegyképekről irt könyvében /Kurze Beschreibung der Gnadenbilder der seligsten Jungfrau Maria, welche im Königreiche Hungarn, und der zu demselben gehörigen Theile und Ländern öffentlich verehrt werden, Pressburg 1836/ a 11. oldalon szól Szűz Máriának, a Jó Tanács Anyjának pozsonyi kegyképéről. A gróf Batthyán József prímás 1783-ban tett első kánoni vizitációjáról készült jegyzőkönyvben áll, hogy egy vak pozsonyi polgár 1777 július 26-án a kép oltára előtt imádkozva visszanyerte látását. Ez a pozsonyi polgár Lehner János kőműves mester /magister murariorum/ volt.

Székesfehérvárott is volt már a 18. században idesorolható család. Károly János „Székesfejérvár története” c. könyvében a 292. oldalon említi, hogy 1770 február 19-től 1774 május 3-ig, majd 1776 május 7-től Lenner Ferenc volt a város főbírája. A későbbi korban Lehner nevű iparossal találkozunk. Bölcskey Ödön, a ciszterci gimnázium történelemtanára „A Ferencrendiek székesfehérvári Szent Imre temploma” c. könyvecskéjében /Székesfehérvár, 1930/ megjegyzi, hogy „a sekrestye bejáratánál és a szentélybe vezető ajtókat Lehner Pál székesfehérvári műasztalos csinálta”.

Ugyancsak Székesfehérvárott vagy legalábbis Fejér megyében élhetett az a Lechner Péter, aki Kempelen Béla „Magyar nemes családok” c. munkája /Budapest, 1913, Grill Károly könyvkiadó vállalata/ szerint 1703-ban április 16-i dátummal kapott címeres levelet /ez a fejérmegyei levéltárban van vagy volt, a Liber Regiusban XXVI/280, a Magyar Heraldikái és Genealógiai Társaság közlönyében, a Turulban V/92 alatt szerepel/. Ez a Kempelen Béla könyvében a 359. oldalon említett Lechner család megtalálható Siebmacher „Wappenbuch des Adels von Ungarn” című ötkötetes, Nürnbergben 1885 és 1894 között megjelent munkájának 393. oldalán is.

Pinkafőn/ /ma Ausztriában Pinkafeld/ Lehner nevű vendéglősről tudunk. Karsai Elek „Számjeltávirat valamennyi követségnek” című könyvében /Táncsics könyvkiadó, Budapest, 1969/ IV. Károly 1921 márciusi visszatéréséről szólva az alábbiakat mondja el: IV. Károly és az őt kísérő gróf Erdődy Tamás „Pinkafőn… felkeresték Lehner vendéglőst, Erdődy régi ismerősét, aki nagy szívélyességgel fogadta vendégeit. Lehner egy percre félrevonta vendégeit, és megkérdezte:

                Ki az az úr, aki önnel van, gróf úr?

                Óh, a vöröskereszt funkcionáriusa, - válaszolta könnyedén

                                                                          Erdődy.

                Én biztosan tudom, ki ő, gróf úr …

                Akkor hallgasson, Lehner!

                És Lehner hallgatott …”

Szombathelyen élt Lehnerről is tudunk. Bárdosi Németh János, a Dunántúl jeles költője, aki a huszas-harmincas években Szombathelyen, később Pécsett élt, „Utak és útirásak” c. könyvében /Szombathely, 1975/ a 458. oldalon ezt írja szombathelyi költőtársairól: „Kertész /Lehner/ József /1901-1966/ szombathelyi agrárproletár családból származott s évtizedekig a közkórház főkertésze volt. Sok tiszta hangú költeménye jelent meg a helyi lapokban és az Írottkőben. „Szeptemberi búcsú” című verseskönyvét a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság adta ki 1942-ben. A „Vándortűz” /1947/, a „Népünk” /1948/, az „Őrség” /1954/, a „Vasi élet és irodalom” /1957/ és az „Ez történt” /1961/ című vasi antológiák rokonszenves résztvevőjeként emlékezünk rá.”

A Vasi Szemle 1966 2. számában /303-308 o./ jelent meg róla Palkó István „Kertész József búcsúztatója” című cikke.

Mosonmagyaróvártól néhány kilométernyire keletre van Máriakálnok. Ebben a községben, amelynek az abszolutizmus – a Bach-korszak – idején használt német neve Kahling volt, nagyobb számban telepedtek meg Lehnerek. Közéjük tartozott Lehner János „polgár-gazda”, aki Strommer Terézt vette feleségül. Az ő gyermekük volt Lehner Péter, aki ebben a községben 1845 június 29-én kereskedő, amikor 1876 augusztus 20-án feleségül vette Schuchmann Jozefát, Lutz János fűszerkereskedő özvegyét. Ez Budapesten született 1856 február 23-án. Szülei Schuchmann Antal és Weltz Teréz voltak. Schuchmann Antal Nagytapolcsányban született 1819 június 8-án. 1888 február 9-én hunyt el Óbudán, ott is temették el a ma már használaton kívüli ótemetőben, amely akkor még Neustifter Friedhof volt. Schuchmann Antal finom pékáru sütőmestere volt, akkor Lajos utca 68 számú házában lakott, valószínűleg ott volt a műhelye is. Kedvtelésből festegetett, állítólag az egyik óbudai templomban is volt egy képe. Özvegye Székesfehérvárott hunyt el 1904 február 25-én.

Lehner Péter, aki neje első férjének a Páva utca és a Mester utca sarkán levő fűszerüzletét vette át, családjával a Páva utca 18 szám alatt lakott. Ennek a háznak a tulajdonosai a jeles művészettörténésznek, Jajczay Jánosnak a szülei voltak. Itt születtek Lehner Péter és Schuchmann Jozefa gyermekei: Károly 1877 szeptember 7-én, Emilia Jusztina 1878 október 14-én, Erzsébet 1879 november 6-án /már egy hónap múlva, 1879 december 19-én meghalt/, Antal Péter 1881 március 20-án, Ferenc József 1883 szeptember 20-án /háromévesen hunyt el 1886 június 22-én/, Gyula 1885 április 26-án /ő is gyermekként halt meg 1888 november 15-én/ s végül István József 1888 július 5-én.

A szerencse nem kényeztette el a családot. Lehner Péter megpróbált Cseh-Morvaországban boldogulni. Családjával néhány hónapot Brünnben /Brnoban/ töltött, majd Tisnovban volt jószágigazgató, aztán Körmendre, innen pedig egy-két év múlva Székesfehérvárra költöztek. Itt a Sütő utcában laktak, majd a Palotai utca 24 sz. alatt volt az otthonuk. A sors nem volt hozzájuk kegyes. A legnagyobbik fiú, Károly, öngyilkos lett, Lehner Péter szatócsüzlete csődbejutott, mindenüket elárverezték. Ekkor Sárbogárdra mentek, ahol a családfő írnokként dolgozott. De aztán visszatértek Székesfehérvárra. Egy ideig Lehner Péter a pázmándi Hangya-szövetkezet boltját vezette.

Emilia férjhez ment Ringwald Józsefhez, aki a Délvidéken egy vidéki vasútállomás főnöke volt. Családjuk később az immár Jugoszláviához csatolt területen maradva Szabadkára /Subotica/ költözött. A Ringwald családban a következő gyermekek születtek: József, Sándor, Zoltán, István, Ibolya, Emilia és Anna.

Közeli rokonságban állott Lehner Péterékkel az a Matthias Lehner – Lehner Mátyás -, aki Rozsnyón volt csendőr és e szolgálatának befejezéséről 1866-ban Bécsben kiállított obsitlevelet kapott.

Lehner Antal a gépész szakmát tanulta ki. Székesfehérvárott a Hadiárvák Intézetében – a Budai úton – oktató volt. Itt is lakott az intézetben nejével, Biebel Arankával, Később nejétől elvált és az intézetet elhagyva különböző helyeken dolgozott: a budai Dohánygyárban, Vámosmikolán és Tabon, - az utóbbi két helyen malomgépész volt. Nyugdíjasként Balatonszepezden telepedett le s itt újból megnősült. Második neje Emel Matild volt. Lehner Antal 1965, neje 1970-ben hunyt el Balatonszepezden.

Lehner István mint író, költő és hírlapíró /publicista/ országosan közismert nevet szerzett magának. Az elemi iskolát Körmenden, Székesfehérvárott és Sárbogárdon végezte, utána Székesfehérvárott kijárta az állami reáliskola négy osztályát, majd elvégezte a kalocsai érseki tanítóképzőt. Rövid ideig házitanító volt Gyöngyösön, illetve a Cegléd közelében lévő Csemőn a Petheő családnál. 1908-tól Budán lakott és írt az Új Lapba, valamint az Élet folyóiratba. Ekkor kezdődött barátsága az akkor középiskolai történelemtanár Pethő Sándorral, aki később az Élet szerkesztője lett. 1910-1911 folyamán vagy hat hónapig Szegeden dolgozott mint újságíró, a Szegedi Híradó és a Délmagyarország munkatársaként. 1911-ben Budapestre visszatérve megházasodott, nőül vette a székesfehérvári származású Hesz Annát. Budán, a Naphegy utca 13 sz. alatti ház Lisznyay utcai felére eső kis lakásban laktak, ahonnan a háború végén a Naphegy utca 61-be költöztek, 1914 szeptember 11-én Székesfehérvárott született Károly fiacskájukkal. Még két gyermekük született, mindkettő Budapesten, László 1920 augusztus 21-én, Klára 1926 február 3-án.

Szegedi újságíráskodása idején Lehner István írásait „René” aláírással jegyezte. Legnevezetesebb szegedi ismerőse Tömörkény István volt. Budapesten előbb a Braun Sándor szerkesztette „ A Nap” munkatársa lett, később a „Déli Hírlap”-hoz szerződött és írt a „Pesti Napló”-ba is. 1914-1915-ben több verse és néhány prózai írása jelent meg a Nyugatban. A háború alatt munkatársa, majd irodalmi segédszerkesztője lett Milotay István „Új Nemzedék” című folyóiratának. 1917 decemberétől rövid ideig Kober Leóval együtt szerkesztette „A Szamár” élclapot, kiérdemelve Gárdonyi Géza gratulációját. 1918 őszén, amikor megkezdődött a háborúban vesztes Magyarország területeinek elszakítása, tevékenyen részt vett az Országos Területvédő Liga megalapításában és működésében. Mind a Károlyi Mihály, mind a Kun Béla vezette forradalommal szemben ellenzékben volt. Ezek bukása után a Bangha Béla SJ létrehozta Központi Sajtóvállalathoz tartozó Nemzeti Újság szerkesztőségében dolgozott. Amikor itt felmondtak neki és barátjának, a szerkesztő Kádár Lehelnek, belépett az Ébredő Magyarok Egyesületébe, amelynek választmányi tagja lett. Ekkor az ébredő lapokba írt, „A Nép”-be és Bajcsy Zsilinszky Endre „Szózat”-jába.

1918 nyarán jelent meg első verseskönyve, a „Fáklyafüst”. Ezzel a könyvvel, mint sok évtizeddel később Keresztury Dezső írta, „a magyar expresszionisták egyik reménysége lett”. 1919 augusztusában Lendvai István – a vele akkor barátságban levő Szabó Dezsővel együtt alapította meg a Magyar Írók Szövetségét, amelynek egy ideig főtitkára volt.

1920-ig megjelent írásaiból, cikkekből, irodalmi recenziókból, tanulmányokból tett közzé válogatást 1921-ben megjelent „A harmadik Magyarország” című könyvében.

Második verseskötete, a „köszöntő”, 1920-ban, a harmadik pedig „Szüreti versek” címmel 1925-ben jelent meg. Ezekben szereplő több versét, főleg a „Könyörgés Betlehembe” címűt, akkoriban országszerte szavalták, így alakult ki róla az a kép, mintha költészete csupán politikai beállítottságát tükröző hazafias költészet lenne.

1923 júniusában megválasztották Cegléd nemzetgyűlési képviselőjévé, az 1926-os választáson azonban alulmaradt s ettől kezdve aktív politikai szereplése lassanként megszűnt. Mint az Új Nemzedék munkatársa, ismét a központi Sajtóvállalatnál dolgozott.

1929-ben néhány hetet töltött Rómában a Magyar Akadémián. Itáliai élményei, kiegészítve az 1931-ben a Rerum novarum enciklika negyedik évfordulója alkalmával tett magyar zarándokút beszámolójával, adták anyagát „Róma tornyai alatt” című könyvének, amelyet a  Szent István Társulat adott ki 1934-ben.

1933-ban „Koszorú” címmel közre akarta adni húsz esztendő költői termését két kötetben, saját kiadásban, de csak az első kötet jelent meg.

1935-ben megvált az Új Nemzedéktől és Pethő Sándor hívását elfogadva a Magyarság politikai munkatársa lett. Átlépése előtt ide írt cikkeit „Nomád” aláírással jegyezte. Ezt az írói álnevet később is megtartotta és főleg a Magyar Nemzetbe írt „Nomád-levelek” révén tette országosan ismertté.

A legitimista Magyarság a Gömbös-kormánnyal szembenálló ellenzéki lap volt. A kor diktatórikus áramlataival, a kommunizmussal és a hitleri nemzeti szocializmussal hasonlóképpen keresztény és legitimista alapon ellentétben állt a Korunk Szava folyóirat, amelyben Lendvai István szintén írt cikkeket, a folyóirat népkönyvtársa számára pedig két röpiratot írt, „Kereszténység és zsidókérdés” és „Kereszténység a horogkereszt árnyékában” címmel. Ezt a politikai álláspontot 1938 őszétől Pethő Sándor oldalán már a Magyar Nemzet politikai főmunkatársaként képviselte.

1938-ban új verseskönyve jelent meg „Világ és magány” címmel a Szent István Társulat kiadásában. Alaptónusa a csöndes szemlélődés, elvonulás a világ zajától, meleg, rokonszenves kapcsolat a természettel.

Utolsó verseskönyvét „Az Örök Ünnep” címmel 1943-ban adta át a nyilvánosságnak. Harmincéves költői munkásságát ünnepelte ezzel a gyűjteményes, egész terméséből összeállított kötettel a Linea kiadó, amelyet a költő Károly fia vezetett.

1944 februárjában Lendvai Istvánt beválasztották a Petőfi Társaságba.

Irodalmi munkásságán folyamatosan végigvonul a fordítás. Jól beszélte a németet és az olaszt, jól olvasta a franciát és az angolt. Az első világháború éveiben fordította le Guglielmo Ferrero „A római birodalom dicsősége és hanyatlása” című munkájának legnagyobb részét, Maxim Gorkij „Gyermekkorom” c. regényét, Gabriele d’Annunzio „A halál diadala”, L. Couperus „Heliogabalus” és Henri Barbusse „Tűz” c. regényét. A harmincas években sokat fordított angolból a Palladis Rt. Pengős és Félpengős regényei közül. 1929-ben jelent meg fordításában Florence L. Barclay „Az elválasztó fal” c. regénye.

Műfordítás terén a legmagasabb irodalmi igényt azonban néhány vers mellett a második világháború éveiben készült színdarabfordításai képviselik, nevezetesen: Fr. Grillparzer „Bánk hűsége” /”Ein treuer Diener seines Herrn”/, Fr. Schiller „Ármány és szerelem”, „Stuart Mária”, továbbá Tirso da Molina „A zöldnadrágos lovag”, - ezek mind szerepeltek a Nemzeti Színház műsorán. Nem került már színre Shakespeare „III. Richárd”-ja és kéziratban elkallódott Shakespeare „V. Henrik”-je. Megvan kéziratban Shakespearetől a „IV. Henrik” első és második részének „Falstaff” címen összevonat formája, amelynek verses részeit Lendvai István, prózai részeit Brassai Richárd fordította.

A második világháború alatt az Imrédy Bélát, Szálasi Ferencet és az ő táborukat rendszeresen bíráló, támadó Nomád haragra ingerelte maga ellen a hitlerizmus híveit. A német megszállás napjától vidéken élő publicistát 1945 januárjában a nyilasok Balatonszepezdről Tapolcára, Zalaegerszegre, végül Szombathelyre vitték, itt veszett nyoma az ügyészségi fogházban 1945 február végén vagy március elején.

A háború után a magyar miniszterelnökség elismerő okiratot állított ki arról, hogy Lendvai István a magyar függetlenségi mozgalomban „önfeláldozó magatartást tanúsított”. Özvegyének nemzeti gondozási díjat ítéltek meg, ezt 1949-ben a kommunista hatalom megvonta.

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat